Minden nagyszerű csapatnak szüksége van egy nagyszerű vezetőre. Bertie Mee duplázó csapatában Frank McLintock pontosan ilyen volt. Ez nem volt mindig így.

Amikor a skót válogatott játékos kevesebb, mint Ł100000-ért Észak-Londonba érkezett, az akkori menedzser, Billy Wright úgy gondolta, hogy nagyon jó üzletet csinált. Az lett végül. 5 évbe tellett, mire megtalálta a posztot, ahol a legjobbat tudja nyújtani.

McLintock eredeti pozíciójában fáradhatatlanul végezte munkáját, lelkesedését és elkötelezettségét nem lehetett megkérdőjelezni. Azonban épp ezek a tulajdonságai hátráltatták olykor a pályán, hiszen sokszor fegyelmezetlen volt és túl nagy terhet helyezett csapattársai vállára.

Aztán jött egy sérüléssorozat az 1969-1970-es szezonban és Don Howe visszarendelte a védelem szívébe. Minden szempontból egy mesteri döntés volt. A skót játékos virágzani kezdett és hamar kiérdemelte a kapitányi karszalagot.

Az „öreg” Frank érettebbé és felnőtté vált. Nagyszerűen olvasta a játékot és lelkesedését is legjobban használta ki a pályán.

McLintock a pályán tiszteletet parancsolt. Példásan vezette a csapatot és sokszor húzta vissza őket a mélypontról. Egyik legjobb szezonjában 3-1-es hátrányból fordította vissza a visszavágón az eredményt az Anderlecht elleni Vásárvárosok Kupája döntőjében 1970-ben.

1971-ben vezéregyéniséggé vált, amikor Mee fiai két hazai fronton is harcban álltak. A bajnoki cím már a zsebükben volt, amikor az FA Kupa döntőjében vesztésre álltak a Liverpool ellen, a hosszabbításban Steve Heighway szerezte a gólt. McLintock nem akart veszteni – már volt három ezüstérme a Wembleyből. Ökölbeszorított kézzel teremtett rendet letört csapattársai között, mondván még nincs vége a mérkőzésnek. A többi már csak történelem.

McLintockot a bajnokság végén az Év Játékosának választották és egy évvel később MBE -díjjal jutalmazták. 1973-ban hagyta ott a csapatot, azzal a tudattal, hogy végleg beírta magát az Arsenal történelmébe.

forrás: Arsenal.com