Sorsoltak az Európa Ligában - Magyar Arsenal Szurkolói Oldal

Ezt pedig nem tudom ki írta de helyén van a szíve !!! " Au revoir, Arsene Hadd legyek személyesebbb a személyesnél: csak az elmúlt háromnegyed évben megszületett az első gyermekem és elhunyt az édesapám. Sajnos vagy nem sajnos, mindkettőre fel lehetett készülni, beszélgetni, a bentragadót kimondani akkor is, ha annak talán jobb lenne sohasem kijönnie. De amikor mindkettő bekövetkezett – minden örömével és bánatával – úgy ömlött át rajtam az esemény, hogy mindenemet átmosta. A mai történetet nem tudom ezzel a két mérföldkővel összehasonlítani, de ad egy elképzelést arról, hogy milyen, amikor valamiről tudod, hogy be fog következni, de csak ott és akkor, itt és most tapasztalod meg a maga véreshúsos valójában. Az a képzeletbeli fekete villamos. A nagy üres mianeve. Arsene Wenger elhagyja a klubot. 22 év után. A hivatalos közlemény szűkszavú, esetlen, görcsös. Érezni az egymásnak feszülést, az önellentmondást, az ellenállást. Vagy azért, mert rá lett kényszerítve, vagy azért, mert belátta, amit sokáig nem akart, és egy része soha nem fogja belátni. Sokkal politikaibb nyelvezetű a mikrofonátvétel a tulajdonostól, aki hömpölyögve méltatja legrégibb műtárgyát és vélhetően sokat radírozta és satírozta mondanivalóját. Ahogy a szüleimről, úgy Wengerről is azt gondoltam egy ideig, hogy a tökéletességet súrolja. Két pofára tömtem a nyilatkozatait, az utánozhatatlan frenglish nyelvjárását, volt, amikor már azt gondoltam, előre tudom, mit fog mondani, de mindig képes volt váratlanul rácsapni a kezemre. Ahogy most is. Egy kibaszott horror-jumpscare az egész, érzed az apácát a hátad mögött, de csak a tükörből visszanézve látod, hogy stíröl. A tökéletesség szobra persze rég leomlott. Van az a kor (nem idős, nem is középkorú), amikor már nem az a kérdés, hogy kinek mi az erénye, hanem, hogy az erény hol csap át szélsőségbe, hibába, egyensúlytalanságba. Tökéletlenségbe. Arsene Wenger volt nekem a legkevésbé tökéletlen edző – de nem azért, amiért az utóbbi időben röhögőgöcs kísérte, ha vállaltam magamról, hogy Arsenalos vagyok, vagy amiért a csapat önmaga paródiájaként rúgta a felpumpált Wengerballt a kicsik ellen, hogy aztán a topnégy pályáin csupasz mellkassal integessen a sörétesbe. Nem-nem. A kevésbé tökéletlenségben ott voltak a nem hétköznapi csodák. Az első Arsenal-élményem a Juventus ellen, Ljungberg taraja, Pires pinavakarója, Dennis Bergkamp jobb és bal keze, Henry jobb belsője. A BL döntő első 75 perce, a Highbury artdecója, a legízlésesebb pirosfehér mezek. A totális őrület Welbeck góljánál a Leicester ellen és a hála, hogy személyesen is ott lehettem a barátaimmal. Ha annyi kilométert tehetnék, ahány foszlány eszembe jut az elmúlt évekből, Emirates-körüli pályája állhatnék és kényelmesen visszatérnék a légkörbe. Hétköznapi mozzanatokból pedig még több van, elvégre hetente csak kétszer két órát láttuk az öreget a padon a kezén csücsülni. Wenger a legkapitalistább világok egyikében tudott nem kapitalista módon ellavírozni, hogy közben egymásnak teljesen ellentmondó értékeket láncolt egymáshoz. Mára ezek részben megkoptak, részben a média éleszti újra a legendárium életben tartásához, de ott, a magjában soha nem tűnt el. Minden a győzelemről szól, de te művészetről papolsz. Tömegkultúrában élsz, de magaskultúrát fogyasztasz. A piacon egyre több a pénz, kénytelen vagy feltenni a kezed az egyre komolytalanabb liciteknél, mégis a potenciál az első. Ha csalva nyersz meccset, akkor kutyakötelességed újrajátszani. Mindenkinek egyre több pénze van, de te gyengébb keret mellett inkább felhúzol egy stadiont. Egy despota vagy, aki túlnőtte a klubot, de szocialistának címkéznek. Költesz, de félreraksz. Győzöl, de nem a győzelem a lényeg. Veszítesz, kurvára fáj, de nem az határoz meg. Mindenki megőrül, de te nyugodt maradsz. Lehet persze vitatkozni, hogy az utolsó időszak már a mákos bejgli megkeményedett, töltelékmentes vége volt, hogy Wenger Stockholm-szindrómában tartotta a szurkolókat, de hogy cashflow-kal álmodó öltönyös embereket is abban dédelgessen, teljesen kizárt. Pont ez a gondolkodás, az a konok hozzáállás tartotta ott fent annyi ideig. Imádtam, hogy Wenger tónusokkal dobta meg az ocsmányul festő, de szépen kamerázott trutyis krumpliföldeket. Mellette Ferguson még borgőzösebbnek és harsányabbnak, Mourinho paranoiásabbnak és pökhendibbnek tűnt. Imádtam, hogy a rúgd és fussból lett valami nemzetközi french flair, ahol a játékosság kerekedett felül a tahóság felett. Imádtam, hogy akkor is ehhez ragaszkodott, amikor lehetett volna másképp dönteni. És rettenetesen sajnáltam, amikor már több helyen roskadozni kezdett a tető. Lesz most kötetnyi értékelés, laudáció, nekrológ, monológ és pereputty arról, hogy Wenger öröksége tizennégy vagy csak tizenegy, ami teljesen rendben van, elvégre a számvetést nem lehet előre csinálni. Pörgetni fogják az oddsokat az utódról, hogy spanyolkatalán vagy svédnémet lesz-e, de (nyomatékosítom) de itt lenne az a pont, amikor megemeljük a vörös nyakkendőnket, a címeres télikabátunkat és fejet hajtunk egy klub, egy ember, egy teljes gondolatiság előtt. Ő volt Wenger számomra. Nem volt pótapám-, se figurám, de ha nem is értettem mindent abból az elején, hogy ki ő, kezdettől világos volt, hogy ő és a csapata is másképpen néz ki, másképp hangzik, másképp lélegzik, mint amit más csapatoktól addig valaha láttam. Apámnak köszönhetem, hogy beszélem Wenger nyelvét (nem a németet), az utolsó napokig úgy beszéltünk, így volt természetes, a nyelv olyan volt, mint egy kulcs egy másik dimenzióhoz. Manapság azon kapom magam, hogy amikor Wenger nyelvén beszélek a fiamhoz, önkéntelenül is az apámra gondolok. Biztos vagyok benne, hogy az Arsenalról nagyon sokáig fog még Arsene Wenger bevillanni, mint egy fülbemászó zonogora-melódia. Mi más maradna erre a szezonra, mint egy szépen leütött billentyű a zongorán? Merci pour tout, Arsene. Hiányozni fogsz. "