Azt mondják, úriember nem beszél a magánéletéről, kiváltképp a hálószoba titkairól. Én most mégis úgy érzem, hogy kötelességem ennek ellenkezőjét tenni, hitelt képezve mindannak, amit tegnap este átéltem.

A kapcsolatban élő férfi számára minden hónapban van egy bizonyos hét, ami nem szól másról csak a küszöb rágásáról, a nélkülözésről, az éhínségről és a pornhub gyakoribb megkereséséről. Közeledvén ehhez a bizonyos héthez azért egy normális férfi igyekszik megnövelni az együttlétek számát. Én is hasonló időket élek, „nagyszervíz” előtt még megrúgatni a gépet annyiszor, amennyiszer lehet vagy épp erőmből telik. Történt viszont tegnap, hogy a NŐ – csupa nagybetűvel – nélkül töltöttem az estét. Az elvárt szokás szerint bekészítettem a nedvestörlőt meg a vanília illatú babaolajat, de ezúttal a pornhub helyett egy angol sportcsatorna streamjét hoztam be, hogy a Wengerball nevezetű pornóra Martin Keown kommentárjával és Ian Wright stúdióbeszélgetésével mocskoljam össze az alsógatyámat.

Az első fél óra alatt volt annyi orgazmusközeli élményem, ahányszor a NŐvel soha nem lesz. A hajópadló már csúszott a szétfröcsögő babaolajtól, a nedvestörlő elfogyott és érdes WC papírt kellett behozzak helyette, az agyam pedig többször is oxigénhiányban szenvedett. Mégis mit láthattam, hogy ilyen katartikus élményben volt részem?

Kezdjük ott, hogy az előzetes jóslások szerint Wenger badass módon azért sem pihentette fontosabb játékosait. Így Cazorla, Özil és Alexis is ott vigyorgott a kezdőben a himnusz alatt. Ospina természetesen váltotta Cech-t, a sérült Coq helyett pedig Xhaka kezdhetett, hogy ölre menjen hőn szeretett testvérével. A védelem, illetve a szélek szinten adottak voltak. Túl nagy rotálásra tehát nem került sor. De miért is kellett volna rotálni, csak egy kötelező győzelemre készült a csapat.

A Basel is a lehető legerősebb tizeneggyel lépett pályára, de az első percek játékképe alapján túl nagy ellenállásra nem kellett számítanunk. Az utóbbi évek egyik leggyengébb Baselje próbálta fenntartani annak látszatát, hogy méltók a Bajnokok Ligája szereplésre. De a mondás szerint minden kakas a saját szemétdombján király. Hiába a 100%-os bajnoki forma és eleddig veretlen szezon, bizony tegnap este rossz dombon kapirgáltak és csak kapusuk kiváló formájának, illetve Sanchez dekoncentráltságának köszönhető, hogy nem fél tucat góllal a kapujukban tértek haza.
Pedig minden jel arra utalt, hogy bizony az Arsenalnak ez egy nagyszerű lehetőség arra, hogy gálamérkőzést játszanak és alaposan kitömjék svájci ellenfelüket.

Az első félidő álomszerűen alakult. Levegőhöz sem engedtük a Baselt. És mindezt tettük olyan precíz és szemet gyönyörködtető játékkal, hogy egy-egy támadás után a szotyit konfettiként dobáltam szét a szobában. Tény, hogy ehhez kellett a vendégeink hozzáállása is, mert szemüket becsukva, pucér fenékkel várták, hogy annyiszor durrancsuk őket telibe, ahányszor nem szégyelljük. 45 percnyi focisulit követően 2 gólos előnnyel tértünk a félidei pihenőre arra számítva, hogy Urs Fischer már inkább ki se vezényli csapatát a második játékrészre, megkímélve őket a megalázó vereségtől. És itt nem feltétlen a nagy gólkülönbségű vereségre gondolok. Focistáink csapatként és egyénileg is teljesen szétszedték a Baselt. Özil és Alexis ismét olyan cseleket, trükköket engedett meg magának, amivel totálisan megalázták ellenfeleiket. Ezzel nem csak taktikailag, de mentálisan is porig rombolták azok elképzelését saját helyükről Európa futballjában.
Sajnos második félidő elég laposra sikerült. Özilék visszavettek a tempóból, nem ragaszkodtak ahhoz a 3-4 gólhoz, ami többnyire Alexis lábában maradt benne. Habár voltak még nagy lehetőségeink, de látványosan átadtuk a teret a Baselnek, gyanítom azért, hogy ne menjen el a kedvük végleg a labdarúgástól és a hazafele úton a pilóta ne húzza be a gépet a svájci Alpok közé, halálba menekülve a csalódottság elől. Chilei újdonsült középcsatárunk játékába ismét némi görcsösség vegyült, hiába darálta végig a 90+ percet fáradhatatlanul, a befejezéseknél rendszerint rossz megoldást választott. Nem mehetek el itt anélkül, hogy meghajoljak az ellenfél kapusa előtt, aki ezzel a teljesítménnyel végérvényesen bejelentkezett a cseh válogatott jövőbeli hálóőrének szerepére.

És akkor egy külön rész Theo Walcottnak. Nem az a szenzációs, ahogy meccsről meccsre formába lendül. Sem az, amilyen dinamikát ad a csapatnak. Hanem az, ahogy abból a rezignált és gyakorlatilag lesajnált mentális és fizikai állapotból újból felállt. Az elmúlt években rengeteget volt sérült, úgy tűnt képessége sose mutatkozik már igazán meg, többen – köztük én is – szívesen cseréltük volna el 20 millió angol fontra, csak hogy megszabaduljunk Wenger agymenésétől is, miszerint Walcottból valaha is jó középcsatár lesz, mert maga a Király, Thierry Henry segédkezik kinevelésében. Walcott újból és újból felépült sérüléseiből, újból és újból bekerült Wenger rendszerébe, aztán most, hogy Henry fájó búcsút intett imádott klubjának, Theo elkezdett szárnyalni. Nyilván Titi másutt való munkavállalása és az angol csatár formajavulása között semmiféle összefüggést sem kell keresnünk, de mindenképpen látványos az, ahogy Walcott a hosszú kihagyásai után egyre erősebben és felkészültebben tér vissza. Mostanra pedig úgy tűnik, hogy dacolva az ellene irányuló lejárató hadjáratokkal, a csapat igazi vezéregyéniségévé nőheti ki magát és végre beváltja a hozzá fűzött reményeket. Jó érzés látni, tapasztalni azt, hogy vannak még ennyire elszánt és lojális labdarúgók, akik igyekeznek önmaguk nyomorúságából is a lehető legjobbat kihozni, hogy csillagjuk fényesebben ragyogjon, mint valaha.

Összegezve, mi ismét gazdagabbak lettünk egy gyönyörrel teli játéknappal, a Basel pedig ingyenesen részt vehetett egy wengerista eszméket gyakorlatban is tökéletesen reprodukáló csoportos foglalkozáson, melyet az Arsenal Football Club támogatott.