Na? Törlesztettünk? Megérdemelték?

De meg ám!

Ne szaladgájunk azért rózsaszín felhőkön, mellünkön a címert csak méltósággal veregessük. Higgadtan, büszkén, de úriemberek módjára örüljünk a régóta várt sikernek, mert bár egy csatát megnyertünk, hibák sokaságát lehetett még felfedezni a játékunkban. Azért irtózatosan nagy szerencsénk volt, hogy egy impotens, fogatlan és amatőr hibákat vétő Chelsea volt a vendégünk.

Az első percek után megmondom őszintén azt gondoltam, hogy a Chelsea tudatosan adja át területet az Arsenalnak, elhitetve azt, hogy a házgazdák irányítják a meccset. Sajnos ebbe a hibába több nagy csapat ellen is belebuktunk már, amikoris azt hittük, hogy mi alakítjuk a mérkőzés sorsát, mi diktáljuk az iramot és mi döntjük el, hogy aktuális ellenfelünk mennyi területet kap. Gyanítom, hogy Conte is hasonló módon szándékozott minket álomba ringatni, türelmesen kivárni, majd könyörtelenül lecsapni a Hazard-Willian-Costa trióval. De ő sem számolt Cahill szerencsétlenkedésével, amiből sikerült elég hamar előnyhöz jutnunk. A Chelsea viszont annál rutinosabb és profibb csapat, hogy kétségbeesve próbálja egalizálni az eredményt. Túl nagy ellencsapások nem voltak, látszólag maradtak az eredeti felállásnál és hagyták, hogy a második gólunk előtt gyakorlatilag egyérintőzve mattoljuk a felállt védelmüket, régi idők Arsenalját felidéző gólt szerezve.
Ekkor már észbe kaptak kedves vendégeink, hogy bizony jó vége nem lesz annak, ha továbbra is teret adnak játékmestereinknek kényük-kedvük szerint osztogatni a jobbnál jobb labdákat, így Hazard és Willian is igyekezett veszélyesen elsuhanni a széleken. Sajnos, ez többször is sikerült nekik, főleg a brazilnak, aki ellen Monreal újfent nem sok ellenállást tanúsított. Érthetetlen, hogy Nacho hol van fejben mostanában, elképesztő területeket hagyott Williannak, hogy befusson a védelem mögé. Szerencsére belső védő kettősünk egyre összeszokottabban működik, így rendszerint blokkolták vagy a lövéseket vagy a beadásokat. Némi kommunikációs zavar azonban még mindig felfedezhető Mustafi és Koscielny között, mert bizony Pedro és Batshuayi is kis híján visszahozták a Chelsea-t a meccsbe. De amit a felvezetőben kívántam, az valóra vált, mert Costa hisztis kislányként, gyakorlatilag agygörcsöt kapva fetrengett szent gyepünkön, ugyanis Mustafi és Koscielny se volt rest kitüntető figyelmükben részesíteni a „brazilspanyolt”.
A Chelsea kitámadott, mi pedig meglőttük harmadikat is egy mintaszerű kontrából, beállítva a későbbi végeredményt.
Tudni lehetett, hogy a szünetben Wenger nem további gólokat követelt övéitől. Francia, kifinomult úriember lévén tartani szándékozott az eredményt és a kontrákra koncentrált. Ezekből volt is egy pár, amit saját butaságunk miatt nem sikerült újabb gólokra váltani, mert még egy passz mindig kell ugyebár. A Chelsea a fentebb említett két helyzeten kívül igazából nem tudott többet felmutatni, támadásaik ötlettelenek voltak és valahol talán már ők is beletörődtek a vereség tényébe. Conte legalábbis biztosan. Neki már az első félidőben olyan mértékű feladás és tanácstalanság ült ki az arcára, mint aki zsinórban 5 meccset veszített el és szomorú elfogadással várja lefújás utáni nyilvános kivégzését. A tüzes temperamentumból semmit nem láttunk, csöndes alázattal viselte Wenger és csapata diadalát. Látod, Jose, lehet sportszerűen is veszíteni!

Meg kell azonban köveznem magam! Nem küldhetem el úgy ezt az értékelést, hogy nem hajlok meg Walcott és Coquelin előtt. Talán az általam legtöbbet szapult két játékosról van szó, akik tegnapi teljesítményük után kivívták a tiszteletet. Theo zseniálisan játszott. Nem csak azért, mert gólt szerzett, hanem azért is, mert elképesztően jól helyezkedett. Amikor Sanchez elkóborolt a center pozíciójából, Walcott rögtön befutott, hogy elől is legyen megjátszható ember. A széleken rendszeresen visszazárt, többször nagyszerűen szerelt és blokkolta a támadásokat. Nagyon jól kiegészítették egymást Bellerinnel. Coquelin pedig hiába játszott alig fél órát, mindezt olyan vehemenciával és elánnal tette, hogy az számomra jobb képességűnek tartott Xhaka egyszerűen képtelen volt pótolni őt a pályán. Ha a francia nem szed össze sérülést és végigjátssza a találkozót, alighanem élete egyik legjobb performanszát tudta volna maga mögött. Akárcsak Mesut Özil, aki számomra a mérkőzés legjobbja volt. Káprázatosan futballozott, tele fantáziával és klasszis megoldásokkal. Akárki akármit mond, nem hiszem, hogy ezen a poszton van tőle jelenleg nagyszerűbb és okosabb játékos.

Volt tehát egy szinte tökéletes félidőnk, ami alatt eldöntöttük a találkozót, majd egy Wenger stílusban lehozott kevésbé látványos második játékrész, melynek eredménye egy nagyon értékes győzelem. Nem csak azért, mert tartjuk a lépést az élbollyal, hanem azért, mert mutattunk a világnak megint valamit magunkból. Wenger pedig abból, hogy nem véletlenül apánk helyett apánk immáron 20 éve.